Ez a mondat az egyik foglalkozáson hangzott el egy anyuka szájából. Elgondolkodtam rajta:
Vajon hányan járhatunk hasonló cipőben? Amikor életünk legfontosabb céljává a kötelességek teljesítése válik. És az, hogy megfeleljünk a környezetünk elvárásainak. A megfelelési kényszer a motor, ami hajt előre, és egyre előrébb minket. Elvégezzük az összes feladatunkat, megfeszülünk, hogy az összes szerepünkben teljesítsünk, és a nap végére teljesen kimerülten zuhanunk ágyba. Azzal a boldogsággal, hogy megtettünk mindent? Vagy azzal a csalódással, hogy még ennél is többet kellett volna?
És hányan merik azt bevallani suttogva, és négyszemközt (vagy akár csak saját maguknak), hogy akkor a legboldogabbak, ha végre mindent kipipálhattak a listájukon? Lassítani? Ugyan! Az nem szerepel egyetlen feladatlistán sem. De akkor egy pillanatra azért mégis boldogok, ha nincs több feladat. Akkor pár percre megpihennek.
Aztán kezdődik minden elölről. Mert ezt a hajtást látták az anyjuktól gyerekként, és ezt a mintát tanulták. Vagy, mert ezt a hajtást nem látták, és olyanná mégsem válhatnak, mint ő volt. Vagy, mert ezt várták el tőlük régen, és most is azt gondolják, hogy ez a „normális”.
Az ok ezerféle lehet. A hatása azonban nagyon hasonló.
A boldogság, az élet élvezete, és az önbizalom helyett a megfelelési kényszerrel nagyon gyakran szinte „beprogramozzuk” magunknak a csalódást, rosszkedvet, és az állandó stressz érzését.
Gyanítom, kevesen merik még maguknak is bevallani, hogy esetleg megérdemelnék végre pusztán a kötelességek teljesítése helyett azt az életet, amiről eddig csak álmodozni mertek.
„Minden kötelességemet teljesítenem kell. Minden feladatomban a lehető legjobban helyt kell állnom. Muszáj, hogy megfeleljek az összes szerepnek, és feladatnak, mert ezt várják el tőlem. Különben nem lehetek elég jó anya. Nem érezhetem, és nem gondolhatom magamról ezt. Muszáj, hogy tökéletes anya, feleség, és munkaerő legyek. Egyikben sem hibázhatok.”
Vajon hány és hány családanyának vannak hasonló gondolatai?
Azért pörgök, és hajtom magam állandóan, hogy másoknak jobb legyen. Vagy: legalább nekik legyen jobb, mint nekem. És mélyen hiszem, hogy nekik azért lesz jobb az életük, mert én túlrobotolom, túlhajtom magam. Attól ők biztosan jobban fogják magukat érezni. Mert ezzel legalább az ő igényeiket kielégítem. A férjemnek mindig van vasalt inge, és meleg vacsorája, a gyerekek angolra, és úszni is járhatnak. Én pedig közben kikészülök… De ennek a mondatnak a bevallása gyakran elmarad…
És ha mégis megállnánk: azt ők sínylenék meg. Nekik lenne rossz. Akkor ők nem éreznék elég jól magukat. És engem, mint családanyát csak az tesz boldoggá, ha ők boldogok. Csak akkor érzem magam elég jó anyának, és feleségnek, ha áldozatot hozhatok értük. Évezredek óta ez a nők feladata, sőt kötelessége! És ebből a sorból mi sem lóghatunk ki.
De azért érdemes ezen egy picit mégis tovább gondolkodni. Vajon tényleg boldogok a családtagjaink, ha mi minden (fizikai) igényüket kielégítettük? Miközben a mi boldogságunk, és felszabadultságunk nem számít? Ha mi nem vagyunk boldogok, csak a feladatainkat hajtjuk folyamatosan egy mókuskerékben, akkor a környezetünkben élők lehetnek boldogok mellettünk?
Azt várjuk a gyerekeinktől, hogy „megtalálják a helyüket az életben, meg tudják oldani a problémáikat minden helyzetben, ebben a mai stresszes világban képesek legyenek minél hatékonyabban oldani a feszültségüket”, és még folytathatnám. De vajon hogyan lesznek erre valójában képesek, ha a példa, amit mutatunk, ennek pont az ellenkezője?
Mi magunk sem érezzük soha, hogy meg tudunk felelni, hogy elég jók lennénk bármelyik szerepünkben. Folyamatosan küzdünk, hogy tökéletes anya legyen belőlünk, miközben persze mélyen legbelül magunknak sem hisszük el, hogy azok lennénk. A gyerek ebből egyet lát, és érzékel: a küzdelmet. Pont azt, amit szeretnénk előle elrejteni. Mert azt szeretnénk, ha neki minden könnyebben menne. „Majd mi megküzdünk helyette is”.
Mindent azért csinálunk, hogy ők boldogok legyenek, és felszabadultak, miközben mi magunk nem vagyunk azok.
Előtérbe helyezzük mások igényeit, és a megfelelési kényszer miatt mindig mások elvárásainak akarunk megfelelni. A példa, amit maguk előtt látnak: megfelelési kényszer, elvárás a környezettől, és egy csalódott anya, aki valahol mélyen legbelül a boldogtalansággal küzd. És a hibákat kerüli minden áron.
Az igazi csapda ebben az, hogy úgy érezzük, csak akkor lehetünk jók, ha megfelelünk az összes elvárásnak, és szerepnek. Csak akkor lehetünk tökéletesek, vagy csak elég jók, ha (akár erőnkön felül) mindent megtettünk. És ezt szabadon, a magunk akaratából választottuk. Mert annyira szeretnénk, ha mások jónak látnának. Vagy mi hihetnénk magunkról azt, hogy elég jók vagyunk. És ez csak akkor történhet meg, ha tényleg, igazán mindent-de-mindent megtettünk. Csak ez védhet meg a bűntudattól, a lelkiismeret furdalástól, a hibáktól, a kudarctól.
Ez a félelem akadályoz meg abban, hogy egy pillanatra is megálljunk. Ez a félelem erősebb, mint az a félelem, hogy esetleg kikészítjük magunkat, és a végsőkig lemerítjük az energia forrásainkat.
Közben pedig „jó példát” mutatunk a gyerekeinknek, hogy jó eséllyel ugyanilyenné váljanak. Miközben pont azt szerettük volna, hogy „az ő életük másmilyen legyen”.
Ez látszólag a 22-es csapdájának tűnik. Miközben mindig mindenkinek a legjobbat szeretnénk, és kimerítjük magunkat az örökös hajtásban, és küzdelemben, mégis az ellenkezőjét érjük el mindennek, amit szeretnénk?
De hogyan lehet ebből kilépni?
A dolog „egyszerű”.
Olyan példát mutatunk a gyerekeknek, amilyenné azt szeretnénk, ha ők válnának: elfogadjuk a kihívásokat, sikeresen megbirkózunk velük (mint eddig). De csak ésszerű, mindenkinek megfelelő, és kielégítő határok között. Ráadásul mindezt stressz mentesen képesek vagyunk végigcsinálni. Közben pedig jut időnk még arra is, hogy magunkkal, és a saját érzéseinkkel törődjünk.
De az igazság az, hogy ezt csak leírni egyszerű. Megvalósítani nagyon nehéz!
Különösen, ha a saját belső beszédünk közben folyamatosan mást mond. Folyamatosan azért ócsárol, mert „még mindig nem tettünk meg eleget”, és „még mindig magunkra gondolunk, miközben másokra kellene figyelnünk”.
Egyáltalán nem egyszerű ebből a mókuskerékből kilépni.
De nem is lehetetlen!
Az Anyamentő Egyéni Foglalkozásokon tudok neked mutatni pár módszert, és technikát, amelyek elsősorban Neked segítenek, hogy megszabadulhass a fölösleges stressztől, megfelelési kényszertől, és a külső elvárásokhoz való alkalmazkodás fárasztó, kimerítő, és reménytelen kényszerétől.
És ez hosszú távon el fog vezetni oda, hogy ugyanezt a mintát megtaníthasd a gyermekeidnek is.
Nem lenne sokkal egyszerűbb az élet számodra ezen a módon?