Anyaként sokat aggódsz azon, hogy a gyermeked hogyan fogja megtanulni kontrollálni, kordában tartani az érzelmeit. Főleg azt, ha dühös, feszült, fáradt, türelmetlen, önbizalom hiányban szenved, vagy tehetetlen valami miatt.
Ráadásul pont ezek az érzelmek azok, amelyek olyan gyakran bajba sodorhatják őt. Ezért néha szükséges, hogy tudjunk „Nem”-et mondani a gyereknek, meg tudjuk neki mutatni, hol a határ az érzelmei kifejezésében, hogy megtanulhassa ezeket megfelelően kezelni. Például nem rohangálhat össze-vissza az utcán, nem dobálózhat az étellel, nem firkálhatja össze a testvérét, vagy nem sikíthat mindenre, mindenért kontrollálhatatlanul. Határokat szabhatunk a viselkedésének, de annak nem, hogy hogyan érezze magát.
Amúgy sem védhetjük őt meg attól, hogy rosszul érezze magát, hogy néha hatalmába kerítsék a negatív érzések.
Akár „megengeded” neki, akár nem, időről időre elő fognak jönni a rossz érzései. Ha a szobájába küldöd, hogy nyugodjon le, attól még nem fogja kevésbé rosszul érezni magát. Csak azt az üzenetet kapja tőled, hogy teljesen egyedül van azokkal a nagy, ijesztő, és ismeretlen érzésekkel, és ezerszer jobban teszi, ha inkább elrejti őket.
De sajnos, amikor elfojtod az érzéseidet, „mindössze” az történik, hogy továbbra is ugyanúgy érzed magad: feszült, dühös, tehetetlen, türelmetlen, és fáradt vagy.
Csak mivel elfojtottad őket: nincsenek többé a tudatos irányításod alatt. Így bármikor, szabálytalan, váratlan időközönként újra, és újra felbukkannak, és viharként robbannak ki belőlünk. Ugyanez történik a gyerekeinkkel is.
Ez a rendszertelenül, de egyre erőteljesebben előtörő reakció az, ami megijeszthet minket szülőként. Ilyenkor úgy tűnik, mintha a gyermekünk teljesen elvesztette volna a kontrollt a negatív érzések felett.
De a gyerekek nem azért válnak szabályozhatatlanná, mert mi „megengedtük” nekik, hogy érezzék, és kifejezzék a negatív érzéseket is. Inkább akkor válnak szabályozhatatlanná, ha szükségük van arra, hogy kifejezzék a bennük tomboló érzéseket, de mégsem tudják, hogy hogyan kellene ezt megtenni. Ehelyett robbannak.
Ha letagadjuk a negatív érzéseinket (vagy az övéit), vagy úgy gondoljuk, hogy még az is helytelen, hogy negatív érzéseink legyenek, az nem segít abban, hogy az ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani őket.
Sőt, sok esetben még rontani is fog az eredeti helyzeten. Mert letagadjuk ezeket az érzéseket, amitől azok nem tűnnek el, épp csak számunkra tudattalanul működnek tovább bennünk, a gondolatainkban, a szervezetünkben.
Egészséges feszültségoldási módszereket mutathatunk nekik, ha a saját dührohamainkat, feszültségünket, vagy kiabálásunkat kordában tudjuk tartani. Ilyenkor kicsit félrevonulhatunk, hogy újra megnyugodjunk. Ha a gyermekünk még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül hagyjuk egy szobában, akkor olyankor oldjuk a feszültségünket, mikor ő nincs jelen.
Minél gyakrabban meg tudjuk ezt tenni, annál gyakrabban leszünk képesek mi magunk is úrrá lenni a negatív érzéseinken, és leszünk egyre nyugodtabbak, mikor a gyerekekkel vagyunk. Végeredményben ezt is tőlünk tanulják a gyerekeink. Ha kiabálunk, és veszekszünk, akkor azt tanulják, hogyan kell kiabálni, és veszekedni. Ha letagadjuk a negatív érzéseinket, hamarosan ők is le fogják tagadni. Ha türelmesen beszélgetünk, a türelmet tanulják modellezni.
A kisbabák úgy tanulnak meg megnyugodni, hogy a szülők megnyugtatják őket. De nagyobb gyerekek is gyakran érzik szükségét, hogy kapcsolódjanak hozzánk, és mi kapcsolódjunk hozzájuk. Ez segíti hozzá őket ahhoz, hogy képesek legyenek kordában tartani a negatív érzéseiket. Amikor észrevesszük, hogy a gyermekünk kezd egyre kontrollálatlanabbul viselkedni, lépjünk vele újra kapcsolatba, teremtsünk vele közvetlen kapcsolatot.
Amikor a gyerekek úgy érzik, hogy mi is élvezzük a velük töltött időt, akkor sokkal könnyebben kinyílnak, és hajlandóak kapcsolatba lépni velünk. A boldog, felszabadult, kiegyensúlyozott anya gyermek kapcsolat csökkenti a „helytelen viselkedések” gyakoriságát.
A negatív érzések nagy többsége kellemetlen, bárki is éli át. Ha az együttérzés az első, ösztönös reakciónkká válik (ahelyett, hogy megijednénk az éppen kezdődő hiszti intenzitásától), akkor a gyermekeink megtanulhatják, hogy az érzések nem mindig jók, de nem is veszélyesek, ezért elfogadhatják, és feldolgozhatják, amikor éppen felbukkannak, ahelyett, hogy elnyomnák őket, és egyre rosszabbá válnának.
Ilyenkor tudhatja, hogy van, aki megérti őt. Ettől rögtön jobban érzi magát, és sokkal közreműködőbb lesz. Ilyenkor nem kell kiabálnia, hogy meghallják. És ha a támogatásunkkal megtanulják, hogy a negatív érzések túlélhetőek, másnap is felkel a nap, még rugalmasságot is tanítunk nekik.
A büntetések nem segítenek abban, hogy a gyerekek megtanulják kezelni a negatív érzéseiket. A büntetésektől valójában azt fogják gondolni, hogy az érzések, amelyek miatt rosszul viselkedtek: rossz dolgok. Ezért újból megpróbálják majd elnyomni ezeket a negatív érzéseiket, és az érzelmi hátizsákjuk még jobban megtelik velük.
Ez az oka annak, hogy a több büntetés több rossz viselkedéshez vezet. A negatív érzések időről időre előtörnek az érzelmi hátizsákból, mert gyógyulásra, gyógyításra várnak. Újra és újra kirobbanva érkeznek, mert olyan ijesztőek tudnak lenni. A büntetés helyett hasznosabb pozitív útmutatással, támogatással megnyugtatni a gyermeket. Ez többet segít neki feldolgozni ezeket az érzéseket.
Segítsünk a gyerekeknek abban, hogy biztonságosan megélhessék a negatív érzéseiket akkor is, ha a viselkedésüket korlátozzuk. („Lehetsz dühös, de nem üthetsz meg senkit.”) A dühös gyerek nem rossz, csak valami nagyon bántja. Ha a gyerekek nem kontrollálják az érzéseiket, az azért van, mert abban az adott pillanatban nem képesek rá.
Ha elég megértő tudsz ilyenkor maradni, akkor a gyermek biztonságban fogja magát érezni, mert megengedheti magának az érzéseit, kifejezheti a könnyeit, és félelmeit, amelyek a kirobbanó dühét irányítják. Ha megengeded neki, és támogatod benne, hogy kisírja, kidühöngje magát, akkor az érzései hamarosan enyhülnek, és eltűnnek. Ettől a kirobbanásai, és dühe is csökkenni fog, vagy teljesen elmúlik.
Minél inkább képes vagy elfogadni az ő érzelmeit olyannak, ahogy kitörnek belőle, az a következőkre tanítja meg a gyermeket:
Azok a gyerekek, akiknek megengedik, hogy érezzék az érzéseiket, és egészséges érzelmi életet élhetnek, könnyebben megtanulják „uralni” az érzéseiket, mint azok a gyerekek, akiket ezért büntetnek, megszégyenítenek, vagy megtiltják nekik.
Ha még Te felnőttként is küzdesz a saját „hisztijeid”, dühöd, vagy más negatív érzéseid kontrollálásával, mederben tartásával, akkor valószínűleg örülni fogsz a hírnek: a gyerekeid ebben már sokkal jobbak lesznek nálad.
Miért?
Azért, mert kemény munkát végzel annak érdekében, hogy kezelni tudd a saját negatív érzéseid, és ezzel nekik is azt tanítod, hogyan kezelhetik majd a sajátjukat a jövőben.
Ha úgy érzed, hogy szükséged van segítségre abban, hogy megtanuld a saját negatív érzéseid kezelni, akkor itt tudok Neked segíteni ebben: Anyamentő Egyéni Foglalkozás