Harmincas éveiben járó, fiatal nő járt nálam, aki szociális fóbiától szenvedett. Legalábbis ezt állapították meg nála évekkel korábban a pszichológusok.
Azért keresett fel, mert nem nagyon tudott mit kezdeni a szociális fóbiájával.
Ez azt jelentette, hogy nem tudott társaságban önmaga lenni. Ha ismeretlenekkel találkozott, mindig lefagyott, nem tudott beszélgetést kezdeményezni, vagy nem tudott bekapcsolódni mások beszélgetésébe. Csak azt tudta, hogy ilyenkor mondania kéne valamit. Általában nem jutott eszébe semmi értelmes, és stresszelni kezdett rajta.
Annyira erős volt a stressz, hogy ilyenkor mindig gombócot érzett a torkában, és szorítást a mellkasában. Mikor megjelentek ezek a testi érzetek, már végképp képtelen volt bármilyen beszélgetésbe belekezdeni.
Ezért egy idő után nem is nagyon mert társaságba járni, ahol akár ismeretlenek is lehettek.
Az érdekes az volt, hogy ismerősök társaságában, akikkel már egyszer meg tudta találni a hangot, nem jelentkezett ugyanez a probléma.
Ahogy ő fogalmazott, a különbség a két társaság között talán ott volt, hogy míg az egyik társaságról tudta, hogy más ismerik, és elfogadják őt, a másikkal kapcsolatban egyáltalán nem volt biztos.
Az ismeretlenek esetében mindig attól félt, hogy „hülyének nézik”, nem tud okosakat mondani, nem tud hozzájuk csatlakozni (hiszen nem ismeri őket, és fogalma sincs, hogyan csatlakozhatna), nem tud elég nyílt lenni velük.
Ráadásul nem tudja előre kiszámítani, hogy lesz-e a társaságban olyan ember, aki nagyhangú, domináns, és szereti mindenki előtt a saját véleményét hangoztatni. Az ilyen emberektől különösen félt.
A négy foglalkozás alatt sok oldalról közelítettük meg a problémát.
Először megkerestük azokat a személyeket a múltjában, akik már korábban kiváltották belőle ezt a szorongásos érzést. A személyek között voltak volt tanárai, és az egyik szülője is, aki mindig nagyon markánsan megmondta a véleményét mindarról, amit ő csinált, és ahogy csinált. Oldottuk ezekkel a személyekkel kapcsolatos feszültségeit.
Aztán megkerestük azokat a jelentősebb múltbeli eseményeket, amikor úgy érezte, hogy lefagyott, nem tudott megszólalni, és ez különösen kellemetlen volt számára. Néhány múltbeli eseményt is feldolgoztunk.
Az egyik szempont ezekben a múltbeli emlékekben az volt, hogy azért nem tud ilyenkor megszólalni, mert nem tudja, hogyha mond valamit, azt „hányan fogják szeretni”. Komoly szorongást váltott ki belőle az a gondolat, hogy:
„Hányan fogják lájkolni azt, amit mondok?”
„Vajon elég érdekes-e, amit mondok?
Eléggé a témába vág-e?
Eléggé azt mondom-e, amit ők hallani akarnak?
Elég értékes leszek-e a szemükben ettől?
Attól, amit mondok szeretni, vagy utálni fognak?”
Külön szorongással töltötte el, ha arra gondolt, hogy idegenek társaságában meg kell szólalnia ezek miatt a gondolatai, és kétségei miatt.
A legfőbb szorongást az váltotta ki belőle, hogy „eléggé szerethető vagyok-e” mások számára.
Ezeknek az önleértékelő gondolatoknak az oldása elég sokáig tartott.
De amikor az EFT segítségével végre elengedte a stresszt, hogy mit gondolnak róla mások, fogják-e őt szeretni, akkor látványosan megváltozott a viselkedése.
Kipirult, megváltozott a hangszíne, oldottabbak lettek a mozdulatai, és többet nevetett.
A foglakozás végére arra a következtetésre jutott, hogy sokkal fontosabb, hogy ő szeresse magát, és ő értékelje a saját eddigi teljesítményét, életét, értékeit.Ha elfogadja magát olyannak, amilyen, képes egy kicsit nyitottabbá válni, és biztonságban érzi magát, akkor az eddig zavaró helyzetektől már nem tud ugyanúgy lefagyni, mint eddig.
Ha ebben teljesen biztos, képes megőrizni az önbizalmát, akkor mások véleménye (akármi is az), nem tudja majd kibillenteni a középpontjából.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: