Egy középkorú hölgy kliensemmel azzal foglalkoztunk, hogy retteg a kontrollvesztéstől, és mindenféle változástól. Ilyenkor úgy érzi, kicsúszik a lába alól a talaj.
Kértem, hogy határozzuk meg, hol szokta ezt érezni a testében.
Azt válaszolta, ha arra gondol, hogy elvesztheti az irányítást, elkezd feszíteni, és lüktetni a nyaka, nehezen kap levegőt, jön egy felfelé toluló érzés a fejében, szabálytalanul ver a szíve.
Ezzel együtt jön a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, és iszonyú idegesség érzése.
Ilyenkor úgy érzi, mindjárt megőrül.
Amikor meghatároztuk a testi érzeteket, arra kértem, gondolja végig az életét a jelentől visszafelé.
Mikor, milyen életkorokban érezte ugyanezeket az érzéseket?
(Itt az életkor volt a fontos, nem az, hogy pontosan mi is történt akkor.)
Több állomást is említett.
A legelső pillanat azonban, amikor ezt az idegességet, és feszültséget érezte a kontrollvesztéstől, a fogantatása pillanata volt. Itt azt érezte, hogy ő nem fontos, nem várják igazán.
Miután ezt a helyzetet oldottuk, a következő életkor, mikor megjelent benne a kontrollvesztéstől való félelem a négy hónapos magzati kor volt.
Bár tudatosan fogalma sem volt, hogy mi történhetett vele vagy az anyukájával akkor, mégis úgy érezte, hogy „itt már szorul a hurok a torka körül”.
Nehezen kapott levegőt, mintha egy hurok lett volna a nyakán elkötve, és „valami elvárás lett volna itt vele szemben”. Hosszú ideig tartott, míg az itt felmerült érzéseit oldani tudtuk.
Mikor végre ez sikerült „továbbindultunk” az életfonalán.
A következő állomás, ahol nagyon intenzíven érezte a kontrollvesztéstől való félelmet, a hét hónapos magzati kor volt.
Itt először azt mondta:
„Valami félelem van itt. Talán félek, hogy túl nagyra növök.”
Majd felpillantott, és megjegyezte:
„Milyen érdekes, hiszen én nagyon kicsi súllyal születtem. Ráadásul koraszülöttként. Hogy is volt? Igen, hét hónaposan születtem.”
Eddig a pontig egészen szkeptikus volt, hogy a magzati korban vele történt dolgokat „tényleg jól mondja-e, mert nem is biztos, hogy az történt”. Itt azonban hirtelen összeállt a kép.
(A tudattalanunk jól emlékezik azokra az eseményekre is, amikről nem is tartjuk lehetségesnek, hogy emlékszünk rá, vagy azt hisszük, hogy már rég elfelejtettük.
De lehet, hogy jobb megfogalmazás lenne, ha azt mondanám, hogy a testünk emlékszik mindenre.
Ha azt mondom valakinek, hogy élje bele magát a születése pillanatába, milyen reakciókat érez a testében: általában nagyon egyedi, és egymástól nagyon különböző válaszokat adnak rá az emberek. És nagyon gyakran derül ki, hogy a testi érzet, vagy az a hasonlat, ami eszébe jutott, nagyon is jól festi le a pillanatot, ahogy valójában született az illető.)
A kliensem megint befelé kezdett figyelni.
Azt mondta, hogy nemcsak attól fél ebben a hét hónapos magzati korban, hogy túl nagyra nő, hanem attól is, hogy teherré válik, és ő nem akar teher lenni.
Inkább elindul kifelé, hogy másnak (azaz az anyukájának) megkönnyítse a dolgát ezzel.
Ami érdekes volt, hogy a korábban elmondott problémái, amikkel megkeresett, valahogy mind kapcsolatban voltak ugyanezzel a kérdéskörrel, hogy ő nem akar mások számára teher lenni, meg kell könnyítenie mások életét, és ehhez muszáj mindig erősnek maradnia (azaz: soha nem vesztheti el a kontrollt).
Először a hét hónapos magzati kor érzéseivel foglalkoztunk. Ilyen mondatokat kopogtattunk:
- Nem akartam teher lenni.
- Meg akartam könnyíteni az anyukám dolgát.
- Felelősséget éreztem az egész helyzetért.
- Lehet, hogy még maradtam volna, de ő annyira félt, hogy muszáj volt valamit tennem.
- Átvettem az ő félelmeit is.
- Lehet, hogy ezek nem is az én félelmeim voltak, és ennyi idő után már megengedhetem magamnak, hogy visszaadjam azokat a félelmeket, amik nem hozzám tartoztak, és elengedjem azokat is, amik az enyémek voltak.
Mikor megkönnyebbült, a születése körülményeivel kezdtünk foglalkozni.
Nem azzal, ami valójában történhetett, hanem azzal, amit az adott pillanatban ezzel kapcsolatban érzett.
Hiszen az energia rendszerében ez volt az éppen aktuális történet.
Két fontos dolgot érzett a születésével kapcsolatban:
- görcsös igyekezetet, hogy simán akar születni (ugye megint: meg akarok felelni, és nem akarok teher lenni)
- és egy fojtogató érzést a nyakánál, ami visszahúzta.
Arról nem volt tudomása, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredett volna. És lehet, hogy ez így is volt.
És mégis az energia rendszere, a tudattalanja, és az emlékezete együtt így jelenítette meg azt az erőt, ami egyszerre hajtotta őt előre, hogy megfeleljen másoknak, és tartotta őt vissza, hogy még a saját igényei szerint bent maradjon a „biztonságos, meleg kuckóban”.
És a két ellentétes erő között pedig ott volt a fellépő félelme, hogy elveszíti a kontrollt.
Ami, ha jól meggondoljuk, élete első pillanatában, a születésekor meg is történt vele.
Sokat dolgoztunk azzal, hogy a születése előzményeit, körülményeit, és következményeit feldolgozzuk.
A következmények között például ezek szerepeltek:
- Elsiettem az egészet.
- Jó lenne visszamenni a biztonságos, meleg kuckóba.
- Már bánom, az egészet.
- Sajnálom magam.
- Zavar az ordítás, a zaj, a hideg, az éles fény.
- Egyedül vagyok, és magányos.
Miután ezeket a rossz érzéseket csökkentettük, nyugalmat, és biztonságot vittünk be ebbe a helyzetbe.
A végén ezt monda:
„Kitisztult a kép, nagyobb az önbizalmam. Mintha egy új hitrendszer alapjait teremtettük volna most meg.”
Mikor legközelebb találkoztunk, már nem magától a kontroll elvesztésétől félt (sőt, akár már jól is érezhette volna magát a saját bevallása szerint).
Sokkal inkább attól, hogy az észveszejtő félelme a kontroll elvesztésétől bármikor újra előjöhet.
Ami a kliens esetében igazán tanulságos volt, hogy milyen messzire ható következményei vannak (mindannyiunk számára) a születésünk körülményeinek.
De még ezekkel a megmásíthatatlan körülményeinkkel kapcsolatban is van választási lehetőségünk, és bármilyen életkorban változtathatunk a születésünkkel kapcsolatos érzéseinken. És ez garantáltan kihatással lesz az egész életünkre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: