Egy fiatal nő legutóbb nagyon zaklatott állapotban jött hozzám. Azt hitte, már el sem fog érni a közös foglalkozásunkra, mert annyira rosszul lett délelőtt.
Pedig kivételesen már egész héten jól érezte magát. Hosszú idő óta először nem azon kattogott az agya állandóan, hogy rosszul lesz, vagy valami betegsége van. (Ez volt az eredeti problémája, amivel néhány héttel korábban felkeresett.)
Kérdezni kezdtem, hogy mi történt délelőtt. Illetve kérdeznem sem kellett, mert csak úgy dőlt belőle a szó.
Kiderült, hogy összeveszett a nyolc éves fiával. Úgy érezte, hogy a gyerek valamit nem ért az egyik tantárgyból, és szeretett volna segíteni neki. A fiú azonban megmakacsolta magát: nem akart sem gyakorolni, sem a magyarázatot nem volt hajlandó meghallgatni.
Az anya kétségbeesett, tehetetlennek érezte magát, hogy nem tud segíteni a fiának. Csak pillanatok kellettek hozzá, hogy mindketten elveszítsék a türelmüket, és üvöltözzenek egymással.
Mire hozzám elért, már nem volt dühös a gyerekére, de még mindig nem értette, hogy miért állt ellen neki. És aggódott a lehetséges további rossz jegyek miatt is.
A veszekedés után, a hozzám vezető úton viszont olyan rosszul lett, mint már korábban, amikor nagyon stresszes helyzetek érték a munkahelyén. Attól félt, hogy az utcán elájul, vagy valami még rosszabb történik vele (infarktust kap).
Hosszú köröket kopogtattunk a kialakult rosszullétére, és annak minden testi tünetére: szúrt a szíve, nyilallt az oldala, elnehezült a mellkasa, nem kapott elég levegőt, zsibbadt a bal keze, és végül fájt a bal válla. Hamarosan eléggé megnyugodott, a testi tünetei enyhültek, sőt a legtöbb el is múlt.
Így áttértünk arra, hogy a délelőtti veszekedéssel foglalkozzunk. Kopogtattunk arra, hogy mi mindentől félti a fiát az iskolai eredményeivel kapcsolatban, szerinte miben lehetne jobb a fia, ha ő is akarná, és hogyan tudná elérni nála, hogy nyitottabban figyeljen rá, amikor segíteni szeretne neki.
Ezen a ponton jutott eszébe, hogy a reggeli konfliktus valójában nem is a fiú dührohamával kezdődött. Hanem azzal, hogy ő türelmetlen lett, kétségbeesett, amiért a fiú nem hallgatta őt végig. Akkor erősebben felemelte a hangját. De azt már korábban is megfigyelte, hogy a fia nem viseli jól, ha ő türelmetlenül felemeli a hangját. Abban az adott pillanatban azonban nem ismerte fel, hogy az ő türelmetlensége indította kettőjük között a lavinát. A fia természetesen csak a szokott módon reagált az anyukája türelmetlenségére: dührohammal.
És itt szabadult el a pokol, ami végül a kliensem pánikrohamához vezetett.
De a kopogtatás hatására felismerte azt a pontot, ahol még megállíthatta volna a kölcsönös dühkitörést, veszekedést, vádaskodást.
Az már csak hab volt a tortán, hogy ezek után a kliensem, még ugyanezen a napon egy állásinterjúra készült.
Korábban aggódott azon, hogy a rosszullétei, és pánikrohamai miatt vállalhat-e egyáltalán újból munkát. Vagy előbb jobb lenne-e, ha stabilan jól érezné magát.
Erre a dilemmájára az előző foglalkozásokon kopogtattunk már. A problémája része volt az is, hogy nem tudta, milyen munkát végezne szívesen. De az előző foglalkozás végére nagyon jól feltérképeztük, hogy mit szeret csinálni, mi érdekli, mi a fontos számára egy munkánál, és egy munkahelyen.
Kopogtattunk a számára fontos kritériumokra, feltételekre. Arra, hogy képes bevonzani azt a munkahelyet, ahol ezeket a szempontokat megtalálja. Kapott házi feladatot is.
És a mostani foglalkozásunkra úgy érkezett, hogy épp állásinterjúra készült 🙂
Nem foglalkozott különösebben álláskereséssel, de az elmúlt héten az egyik nap mégiscsak ránézett a lehetséges állásajánlatokra. Ezek között talált egyet, ami megfelelt volna neki. Jelentkezett, és azonnal be is hívták.
Ezért a foglalkozás fennmaradó idejében már azzal foglalkoztunk, hogy a lehető legkiegyensúlyozottabb, és legnyugodtabb lelkiállapotban érkezzen az interjúra (a délelőtti veszekedés, ás pánikroham ellenére).
A foglalkozás végére teljesen megnyugodott, mosolygott.
Azt mondta, most már tudja, hogy az interjú közben már nem jön rá a rosszullét.
Eleinte attól is félt, hogy egy bizonyos területről kérdezik majd az interjún. Egy olyan szaktudásáról, amit régen használt, akkor nagyon jó volt benne, de az évek folyamán kiesett a gyakorlatból, mert több munkahelyén sem volt szüksége erre a képességére. A foglalkozás végére teljesen megnyugodott a képességébe, és tudásába vetett hitével kapcsolatban.
A fiával kapcsolatban is úgy gondolta, hogy legközelebb már másképp fog hozzá a segítségnyújtáshoz, vagy inkább ráhagyja azokra a családtagokra, akik jobban magyaráznak nála.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: